JAVÍTSON ÉLETE FORGATÓKÖNYVÉN!

Mindig van rá esély, hogy visszataláljunk önmagunkhoz, és rossz berögződéseinket elhagyva
más szemmel tekintsünk a világra és kapcsolatainkra és önmagunkra.

Életünk során folyamatosan szerepeket játszunk. Ha jól alakítjuk őket, elégedetten dőlhetünk hátra, ha rosszul, sok bánatot, gyötrődést okozunk magunknak és másoknak is.

Eric Berne amerikai pszichiáter az ötvenes években dolgozta ki a tranzakció analízió módszerét, amelynek legelterjedtebb fogalma a játszma. A játszmáknak nagyjából előre meghatározható forgatókönyvük van, a szerepekre kiírt színészek pedig mi magunk vagyunk. Elég csak visszagondolni egy társasági eseményre, amelyen a legutóbb jártunk.

Előbb-utóbb az emberek kisebb csoportokba tömörülnek, aszerint, hogy tudnak-e együtt "játszani". Például, ha a fiatal háziasszonyok egytől egyig azt bizonygatják, hogy párjaik semmiben nem segítenek nekik, akkor az a nő, aki kijelenti, hogy az ő férje egy valóságos házi tündér, mert rengeteg terhet vesz le a válláról, valószínűleg nem lesz túl népszerű az említett csoportban. Az ok egyszerű: a játékszabály ebben az esetben az, hogy ki tudja bebizonyítani, hogy az ő párjánál lustább lény nincs a Földön. Ezt a játszmát tehát saját szerencsétlen sorsunk bizonygatásával nyerhetjük csak meg.

Másik igen kedvelt játszma, amikor valaki a középpontba kerülve elkezd panaszkodni, mondjuk azzal kapcsolatban, hogy nem szereti a munkahelyét. A hallgatóság játszmabeli feladata ilyenkor, hogy különböző javaslatokkal álljon elő, olyan ésszerű kérdésekkel például, hogy "Akkor miért nem váltasz?". A felvetett ötleteket a panaszos sorra elutasítja, még a legjobb ötletre is van egy "igen, de" válasza. Éppen az teszi a beszélgetést játszmává, hogy a panaszos, bár tanácsot kér, egyiket sem fogadja el, mert nem erre van szüksége, hanem egyszerűen csak arra vágyik, hogy figyeljenek rá.

Simogatásra vágyva

Kísérletek igazolták, hogy ha egy csecsemőt semmilyen inger nem ér, az szellemi-fizikai leromlásához vezet. De nem csak a piciknek, a felnőtteknek is szükségük van simogatásra. Eric Berne a simogatás, azaz a "sztrók" fogalmát nem a szó köznapi értelmében használja, hanem a másik emberrel való foglalkozás, lényegében az intimitás közléseként. A sztrókok alapvetően szükségesek az emberi élethez, legyenek akár negatívak (például elmarasztaló kritika, szidás), akár pozitívak (például elismerés). A pozitív sztrókok azt az érzetet keltik, hogy a személye elfogadást nyert, vagyis segítik a "rendben vagyok" tudatállapot elérését. A negatív sztrókok, mint a pofon vagy a gúnyolódás viszont értelemszerűen a "nem vagyok oké" érzést hívják elő az érintettben.

Meg kell tanulnunk kérni

Ingerekre szükségünk van, a legtöbb ember valóságos sztrók éhségben szenved, és sok energiát fordít arra, hogy ezt az érzést csillapítsa. Akit már gyermekkorától kezdve sok csalódás ér, később a bókokra és a törődésre nem fogja méltónak érezni magát, ezért azoknak az embereknek a társaságát keresi majd, akik pontosan azt éreztetik vele, amit belülről önmagáról gondol, vagyis azt, hogy ő nem érdemes a szeretetre. A kisebbrendűségi érzésekkel küszködők is azért kapnak negatív visszajelzéseket, mert tudat alatt ezt várják környezetüktől.

"Ha valaki észreveszi, hogy nem tud sztrókokat fogadni, illetve adni, hiányérzet alakul ki benne. Ha már felismerte a helyzetet, a második lépcsőfok, hogy kiderítse mindez miért alakult így, és ebben lehet segítségére egy megfelelő szakember. Általában ennek oka a gyerekkorban, a szocializációban keresendő. A kulturális különbségek is sokat számítanak, Magyarországon például jellemző, hogy a szülők kevesebb pozitív megerősítést adnak a gyerekeiknek. Mindenki képes arra, hogy megszabadítsa magát a sztrók éhségtől, de ehhez nyíltan és minden szégyenkezés nélkül meg kell tanulnunk kérni és adni a pozitív simogatást. Ahhoz, hogy a legeredményesebben fejezzük ki valakinek a fontosságát, tudnunk kell, mire van szüksége: egyesek a szavakban, mások egy gyöngéd érintésben élik meg legjobban az intimitást. Emellett pedig meg kell tanulnunk szégyenérzet nélkül mások tudtára adni, hogy szükségünk van simogatásokra, egyszerűen csak önmagunkért."

Sorskönyv ellen - ellensorskönyv

A sorskönyv lényegében a szülők által "engedélyezett" forgatókönyve életünknek. Minden, amit gyerekkorunkban hallottunk, beépül a tudatalattinkba, és később nagyban befolyásolja cselekedeteinket. Ha például valaki folyamatosan azt hallja szüleitől, hogy gyönyörű, akkor mindig magában hordozza majd azt a dívát, akivé a szülei tették. Felmenőink későbbi párkapcsolatainkra is hatást gyakorolnak. Ha az édesanyánktól mindig azt hallottuk, hogy a férfiak csak "arra" használják a nőket, akkor valószínű, hogy néhány év múlva ugyanezt ismételjük majd a barátnőinknek kifakadásunk közepette egy kávézóban.

Tárja fel a sorskönyvét, és adjon magának engedélyt ad arra, hogy ezentúl saját maga dönthessen a sorsa felett. Minden ember életében lehetnek olyan szakaszok, amikor kilép sorskönyvéből, és az ellensorskönyv szerint éli életét, például, ha szerelmesek vagyunk, rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk a világot, és a "szeretve lenni" csodálatos érzésétől részegülten adjuk át magunkat a boldogságnak.

A serdülőkorban is gyakran az ellensorskönyvünket éljük. Ekkor még hiszünk abban, hogy az önmegvalósítás és a nagy célok kivitelezése nem csak elérhetetlen álom csupán. Aztán a szürke hétköznapok, az élet taposómalma, valamint a belső gyermeki én gyakori elnyomása miatt fokozatosan ismét a sorskönyvünkben leírtak szerint élünk.

Nem muszáj, hogy így legyen!

Kellemes, és hasznos időtöltést kíván:

Szenyán Ildikó
szenyanildiko@neadjafel.hu
06-20-9-344-154